2014. július 6., vasárnap

Hajnali csukák

Negyed négy, kelni kéne. Gyors kávé, aztán már indítom is a kocsit, és gurulunk a tó felé. Pár perc és meg is érkezünk, gyorsan bedobáljuk a felszerelést a csónakba. Nem is emlékszem már, mikor volt evező a kezemben. Semmi gond, gyorsan visszajönnek a régi mozdulatok, halkan csorgunk a kis csatornán ki a nagy vízre, a cél a hosszú nádfalak mentén megkeresni a csukákat. Nem várok sokat a mai pecától, a víz azonban él, és ez bizakodásra ad okot. A nap első sugarai már rég a vízen érnek minket, a víz pedig elkezd forrni. A balinok a csónakunk mellett hajtják a kishalakat, sokszor pofátlanul csapják a vizet úgy, hogy még mi is kapunk a reggeli hűsítőből. Persze a hatodik fajta csali sem kell nekik...

Nem probléma, a nád előtti részeken a csukák is megmutatják magukat, és mire a nap egy kicsit feljebb kúszik az égen, máris a csónakba lendítem az első mohó krokodilt. Az errefelé mostanság megszokott, éppen méretes hal. Nagy az öröm, jó indítás. Kolléga csaliját egészen a kiemelésig követi egy csuka, majd pár perccel később neki is sikerül nyakon csípni egyet, itt az egyenlítés. Mielőtt mennénk tovább, felteszem az egyik kedvenc csukás wobblerem, amire a második dobás után meg is érkezik az újabb jelentkező, aki kissé nehezebben adja magát, épp méret feletti. A hal és mi is mehetünk tovább, a következő helyen két kapást szúrok el, a második után a hal egészen a felszínig követi a gumihalat. Ha vártam volna egy ütemet, ő is megvan talán... Ám mielőtt belefeledkeznénk a dobálásba, a nap már egyre inkább égeti arcunkat, a víz pedig elcsendesedik. Ideje indulni, de jövünk még...


2014. július 4., péntek

Ami kimaradt...

Mostanában annyi dolog összejött, hogy alig maradt idő a pecára, ami egy elég szomorú tény. Főleg annak tekintetében, hogy az a pár alkalom sem igazán jutalmazott sok sikerrel, legalábbis ami a kifogott halakat illeti. Kedvenc csukáim igencsak elkerültek, a számomra oly kedves csatornákon ráadásul az ilyenkor szokásos növényzet, partjukon pedig a gaztenger vette át az uralmat. Ennek ellenére a kisebb balinok és sügerek éhesek maradtak, illetve sok próbálkozás után aztán beköszönt egy csuka, ami január óta csak a harmadik volt. Megbecsüljük amit kapunk, csak szokatlan a helyzet, főleg visszagondolva a tavalyi évre, amikor lépten-nyomon kizárólag őket fogtam.

Sokszor még a "látott halat" sem sikerült megfogni, miután az ember megküzdött a növényzettel, csak hogy odaérjen a vízhez. Na de nem is baj, érik már az a legyező felszerelés, ráadásul a hétvégén idén első alkalommal jutok ki végre egy csónakos hajnali pergetésre... Addig pedig pár kép az elmúlt néhány alkalomról...







2014. április 5., szombat

Pisztráng küldetés: Teljesítve!

Valahogy nem sikerültek úgy a tél végi és tavaszi horgászatok, ahogy szerettem volna. Mindig közbejött valami kellemetlenség, betli, vagy éppen a múltkor már elmesélt baki, ami szinte mindent alulmúlt. Annyi volt a kudarc, hogy amikor végre időm akadt egy kis horgászatra, elgondolkoztam, hogy egyáltalán van-e értelme kimenni és ismét keserű szájízzel hazajönni. Nem mondhatni, hogy sokat kellett gondolkoznom. Bár a csuka tilalma véget ért, én pedig szívesen kedvenc halaim nyomába eredtem volna, nem hallottam bíztató híreket a környék vizeiről, főleg nem a megszokott helyekről. Emiatt végül egy kis pontyos-kárászos laza feederezésre pakoltam és indultam a város melletti kis tóra. Lelkesedésemet hamar elvesztettem, amikor közölték, hogy telepítés miatt ma bizony nincs peca. Csalódottam autóztam hazafelé, és arra gondoltam, hogy ez biztos nem véletlen. Végül igazam lett, bár én egy kicsit máshogy gondoltam.

Egy korábbi írásban már említettem, hogy az idei évben végre szeretném megfogni első pisztrángomat. Mivel kis hazánk nem igazán bővelkedik pisztrángos vizekben, ezért beterveztem egy hosszú hétvégét az ország másik felén, hogy mindent megtehessek a siker érdekében. A reggeli kis csalódás azonban nem hagyott nyugodni, és annak ellenére, hogy a tervezett hétvége még távol volt, elindultam a közeli hegyekben csörgedező kis patakra, ahol a szerencsés pecás bizony nyakon csíphet egy pisztrángot, ha keményen megdolgozik érte. Nem sokat vártam, azonnal bevetettem magam a tavaszi erdőbe, és kerestem a lassabb kis kanyarulatokat, mélyebb gödröket, alámosott partszakaszokat. Már az első pár dobásnál biztos voltam benne, hogy számomra ez többet jelent, mint pár ponty. Az erdő nyugalma, a madarak hangja és a patak csobogása megtalálta azt a kapcsolót, amit használva nagyon könnyen magam mögött tudtam hagyni mindent. Az pedig csak a ráadás volt, hogy már a második ígéretes helyen erőteljes rávágásnak vághattam be, ám csak pár pillanatra éreztem a horgon a halat, aki szerencsés volt és meg tudott lógni...


Hiába próbálkoztam tovább, másodjára már nem tudtam becsapni. Domolykóra tippeltem, de ez már mindegy is volt, lépegettem tovább a köveken. Nem tudtam betelni a környezettel, szinte megfeledkeztem a halakról, szinte gépiesen dobtam a csalit az ígéretes kövek mögé. A patakmeder viszont hamarosan egy bozótosban folytatódott, én pedig bevállaltam a cserkelést, hiszen ha van hal a szakaszon, akkor bizony az ott rejtőző kanyarulatokban kell lennie. Eleinte minden rendben volt, ám pár perc múlva majdnem a gatyámat is otthagytam. Alig tudtam megejteni a dobást a víz felé, de szerencsére nem akadtam el sehol, ami kisebb csodával ért fel. Párat tekertem az orsóval, amikor bődületes erejű rávágást kaptam, a tettes pedig azonnal a szemközti bokrot vette célba. Gyorsan visszafordítottam, a kis UL bot pedig remekül tompította a kirohanásokat, a szívem pedig egyre gyorsabban dobogott, főleg amikor megpillantottam a termetes pisztrángot. Végül türelmesen a magas part aljához húztam, amikor a zsinór megakadt az egyik benyuló ágon. Elég vicces kép lehetett, ahogy szinte már hason fekve próbáltam elérni a veszettül ugráló halat. Már éppen megvolt, amikor a szájszélbe gyengén akadt szakáll nélküli kis horog kifordult a hal szájából.


Nem tudtam mit csináljak, lesújtva ültem a parton. Abban biztos voltam, hogy a hal teljesen szétverte a pályát, nehezen tudtam csak összeszedni magam, hogy folytassam tovább. A következő sekélyebb részen átkeltem a patak túlsó oldalára, és igyekeztem minél pontosabban a bokrok alá juttatni a horgot, ám érdeklődő nem igazán akadt. Néhány kanyar után azonban megláttam egy bedőlt fát, és a mellette lévő sűrű növényzetet. Rádobtam a bokorra, a horog pedig onnan a vízbe esett. Csak egy nagy csobbanást hallottam, és máris éreztem a határozott ellenállást. Ezt már semmiképpen nem szerettem volna elrontani, ezért egy picit határozottabban igyekeztem fárasztani a halat, és nem sokkal később máris a kezemben tarthattam az első pisztrángomat, egy csodás sebest! Nem is lehettem volna elégedettebb, hiszen máris teljesítettem az idei évre való célt, ráadásul a hal nem is az aprók közül való volt...


Valahogy nem bántam már azokat a pontyokat! Egy pergetőhorgásznak mi más is lehetne szebb élmény, mint egy ilyen fogás... Főleg úgy, hogy visszafelé egy még nem próbált gödröt vallattam, és megint kapásom akadt, ám a hal éppen csak megmutatta magát a vízfelszínen, a horog ismét nem akadt jól. Ez persze már nem zavart, jóval többet kaptam mint amiért jöttem. Erdő, csend, patak. Rengeteg cserkelés, próbálkozás, a végén pedig siker. Jó kis nap volt, és erre az évre még nem végeztem a pisztrángokkal, ez biztos...

2014. március 15., szombat

A feledékeny pergetőhorgász...

Hosszú kihagyás után végre sikerült kijutnom a vízpartra. Akárhogy terveztem és készültem, valami mindig közbejött, így csak február utolsó napjaiban, a sügér tilalmi ideje előtt tudtam kiszaladni a csatornára néhány tüskés reményében. Ahogy mostanában megszokhattam, a szerencse nem volt mellettem, az időjárás nem volt kedvező, ráadásul áradó víz fogadott, így nem lepődtem meg az újabb betlin. Kezdtem azt hinni, hogy képtelen leszek halat fogni a tavasszal, tekintve a csuka és a sügér tilalmát. 

Az elmúlt héten viszont végig szép, napfényes időnek örülhettünk, így aztán - nem tanulva az eddigi kevés sikerből - eldöntöttem, hogy hétvégén kinézek a város melletti egyik kis tóra, ahol tavaly nyáron szebb pontyokat és kárászokat sikerült fognom. Ezeket a békéshalas "elferdüléseket" általában csak végső esetben ejtem meg, amikor nincs lehetőség kedvenc csukáimat, esetleg a balinokat vagy a sügérbandákat kergetni. Na jó, talán még akkor is, ha valami ígéretes vízre látogathatok. Mindezt félretéve türelmetlenül kaptam össze a felszerelést, és máris a tó felé robogtam az autóval. Volt valami rossz érzésem, de nem foglalkoztam vele, úgy gondoltam, hogy a délutánra beharangozott lehűlés és vihar miatt kell majd sietnem.

Szép halakat rejt...
Körbesétáltam a tavat, és bár a nap egy rövid időre eltűnt a felhők mögött, élveztem a kellemes hőmérsékletet, és lepakoltam a felszerelést. Valami nem volt rendben. Aztán hirtelen rájöttem, hogy otthon felejtettem a horgászládámat, amiben minden apróság volt! Gyakorlatilag minden, ami egy normális pecához kell, horgok, etetőkosarak, előkezsinór, forgók. Először nem is tudtam hogy reagáljak. Ilyen még sosem történt velem, mindig legalább kétszer ellenőrzöm a dolgaimat! Kínomban inkább csak nevettem magamon, hiszen az idegesség nem segített volna. Napijegyet vettem, autóztam egy csomót, és nem tudok magammal mit kezdeni. Hát nem! Improvizáljunk valamit, legalább töltsem el azt a pár órát, amit a pecára szánhattam. Körbenéztem, és kinyitottam a hátizsákomat. A probléma ezzel volt, hiszen megszoktam hogy pergetni csak egy hátizsákkal megyek. Amikor ilyen kiülős horgászatra kerül sor, ebbe teszem a horgászdobozt, ám ez ma a nagy sietségben elmaradt. A helyzet nem volt bíztató: gumihalak, wobblerek, jigfejek, és horgok vegyesen. Ezek között találtam egy elég nagy horgot, amit fel tudtam használni, még abból az időből maradt, amikor pár wobbleren lecseréltem a hármashorgot egyágúra. Súly? Na, az nincs. Akkor a legegyszerűbbre vesszük a dolgot, és az etetőanyagot olyan állagúra gyúrjuk, hogy a zsinórra gyurmázva legalább ezt a "borzasztóan bonyolult" végszereléket be lehessen dobni. Megvan minden, reménykedjünk hogy van olyan bolond hal, ami egy ekkora horgot begyömöszköl a szájába. Alig telik el pár perc, máris látom, hogy rezeg a feeder spicce, megtalálták a kicsik a kaját. Kivárok, jön egy határozottabb rántás, de sajnos a hal nem akadt. A dolog viszont működik! Újabb dobás, újabb rántás, és végre ellenállás is van a zsinór másik végén! Könnyen jön, nem ellenkezik nagyon, azért a biztonság kedvéért vizes lesz a merítőszák is. Tenyeres kárász az áldozat. Nem nagy, én viszont örülök neki, mert a semmiből is sikerült összehozni egy halat...

Amire végül nem számítottam...
Próbálkoztam tovább, de a kapások száma megritkult, ráadásul amik adódtak, azok is csak apróbb halak lehettek, mert csak ráncigálták a csalit, de egyikük sem tudott egy határozottat rántani rajta. Hiába vágtam be, nem sikerült megfognom őket. A giliszta minden kihúzáskor szét volt cincálva, de a nagyja nem jött. Aggódni kezdtem, mert fogyóban volt az etetőanyag, ami egyben a súly is volt. Ekkor végre jött a szép hajlítós kapás, amire vártam! Bevágás, megvan! Ez már termetesebb, megszólalt a fék, a pontyot - mert ez az volt - gyorsan a víz felszínére húztam, de ekkor elköszönt... Nem voltam miatta ideges, hiszen ekkora horogra szinte csoda, hogy egyáltalán ráfanyalodott. Inkább azt sajnáltam jobban, hogy a horgászatra szánt időm a végéhez közeledett. Még két kapásom volt, mindkettőt elrontottam, gondolom ezek sem voltak valami nagy halak, csak rángatták a csalit. Nem erőltettem tovább a dolgot, összepakoltam és meglepően nyugodtan indultam haza. 

Ilyenkor általában mérgelődök magamon, de most inkább elégedett voltam, hogy szinte a semmiből is sikerült legalább összerakni valamit és elkerülni a betlit. Hazafelé megálltam még a pataknál, de a magas, rohanó víz nem sokat ígért, így a napot befejezettnek tekintettem. Gondolatban már a jövő hétvégét terveztem, amikor ismét a domolykós vízre próbálok majd kijutni...

2014. február 21., péntek

Elpazarolt órák...

Vannak napok, amikor úgy érezhetjük, hogy feleslegesen keltünk fel. Semmi nem úgy jön össze, ahogy szeretnénk, és a végén csak elpazarolt időnek gondoljuk az egészet. Ma pontosan ez történt velem. Nem is tudom, hogy mit kéne írnom egy ilyen nap után. Pocsék idő, folyamatosan szemerkélő eső, és hideg. A helyzet reménytelen, a maradék eszem is elment, hogy ilyenkor sem tudok megülni a hátsómon...

Sajnos mostanság egyre kevesebb idő jut horgászatra, és bizony amikor mehetek, sokszor a "remek" időjárás sem tud megállítani. Nagyon nagy viharnak és hidegnek kell lenni ahhoz, hogy végül ne induljak el. Ma reggel a sötét és borús ég ellenére csak csendesen szemerkélt az eső, és mivel máskor nem tudtam volna pecázni, muszáj volt így is elindulnom. Sok időm nem volt, és mivel a kis patak város menti szakaszán csak kedvenc csukáimra számíthattam volna - ami most nem lehetett a célhal - arra gondoltam, hogy félreteszem a pergetőbotot. Egész enyhe idő volt a héten, így eszembe jutott, hogy a város melletti tónál megpróbálok elkapni néhány kárászt vagy pontyot. Nagy reményekkel parkoltam le a tónál, és hamarosan már repült is az egy szem kukoricával csalizott horog a vízbe. Mint később kiderült, ez volt a probléma.

Pocsék idő...

Alapvetően pergetőhorgász vagyok, ezért szokatlanul éreztem magam a sok holmival felszerelkezve. Dobozok, szák, vödör, bottartó, csali... Valami karácsonyfára hasonlíthattam, ahogy ezek a cuccok lógtam rólam. Valahogy nem ez a megszokott felszerelésem. Ráadásul tavaly ősz óta nem volt a kezemben a feederbot, így aztán nem is számítottam sok halra. Persze arra semmiképpen nem gondoltam, hogy kapásom sem lesz másfél óráig. Meguntam az eseménytelenséget, és próbáltam helyet váltani, miközben az amúgy sem erős szereléken tovább könnyítettem, már ami a horgot és az előkét illeti. A megmaradt etetőanyagot kevés vízzel kevertem be, hogy már a bedobáskor is felhőt képezve oldódjon ki az apró etetőkosárból. Ez végül eredményre vezetett, 10 perccel később erőteljes húzásra vághattam be, de mivel túl könnyedén jött a zsinór kifelé, elsőre azt gondoltam, hogy nincs is hal a horgon. A tettes - egy tenyeres kárász - azonban észrevette hogy gond van, és próbált menekülni, ami végül sikerült is neki. Már a felszínre húzva láttam, hogy nagyon a szája szélén van a horog, ami aztán pár pillanat múlva ki is fordult onnan... Nem lepett meg egy ilyen napon...

Nem rángatták sokat...

Próbálkoztam tovább, még vagy két órát lehúztam az esőben, de a halak rá sem szagoltak a csalira. Végül rá kellett jönnöm, hogy hibáztam, hiszen nagyon korai még kukoricával vagy bármilyen szemes csalival készülni ilyen hideg vízre. Az előző nap sajnos nem tudtam csontit vagy gilisztát beszerezni, de akkor még nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Végig kellett fagyoskodnom pár órát a semmiért, hogy rájöjjek a hibára. Nyilván nem fogtam volna rengeteg halat, de ebből a pocsék napból is többet ki lehetett volna hozni. A tanulságot levontam, egyelőre nem erőltetem még ezt a békéshalas dolgot, majd megpróbálom később, ha az idő egy kicsit jobban felmelegszik. Ha pedig kijutok a közeljövőben a vízpartra, inkább visszatérek a patakra és a csatornákra, megpróbálok nyakon csípni néhány éhes sügeret...